Ha lenne gyerekszáj rovat, akkor ezt abba írnám

D (2,5): Apa, pisilni kell!
Ráültetjük a bilire, megölelgetem, megpuszilgatom, és megdícsérem, hogy milyen OKOS, hogy szólt.
Ő erre:
Amikol nem szólok, akkol OKATLAN vagyok.

Mindenesetre a szabályt ügyesen alkalmazza :-)

Vagy mégsem...

Vége az első résznek.

Csendélet - mosás után

Aholis a pudingos Kisegér mellé még felsorakozott a lekváros Kigagiga (Csigabiga), a farkát almalébe lógató Róka és a tegnapelőtti jégeső utáni pocsolyában magát megáztató Cica.

Hát...

... végülis nincs ebben semmi rossz, de amikor egy 12 éves (magyarországon élő, magyar anyanyelvű) fiúcska úgy szólítja és emlegeti a szüleit, hogy muter meg vater, akkor én csak lesek... Vagy csak simán lemaradtam valahol?

Egér a mosógépben!!!

Tegnap délután elkényeztettük magunkat és főztünk egy kis vasárnapi (Alnatura csokis) pudingot.
A Kisegér is nagy szorgalommal segített mind a főzésben, mind az elfogyasztásban. De mivel elfelejtett előkét kötni, és egyébként is nagyon mohón evett, összepudingozta az arcát, fülét, hasát, lábait.
Mondtam Szófiának, hogy itt nincs mese, ezt az egeret ki kell mosni. És itt részemről le is lett zárva ez a dolog, igazából el is feledkeztem róla.
Este aztán, fürdés közben ezt láttam a kádból:




A Kisegér végtelen türelemmel és nyugalommal feküdt a mosógépben (gondolom már délután óta) és várta saját maga kimosását.

W.S. A Paprikajancsi szerenádja - ez olyan szép!

"Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe,
száll s elpihen édes öledben.
Tárt keblemen reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidből vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc."

Móri Karika - I did it!

Hogy megcsináltam, az ahhoz képest nem olyan nagy szám, hogy mondjuk 2001-ben és 2003-ban végigtekertem (szintidőn belül) a Duna maraton távját, ami a Budai vártól a Visegrádi várig a Pilisen keresztül, profiknak 100 km, hobbisoknak 75 km. Természetesen én a hobbi kategóriában indultam mindkétszer, de így is rendesen lógott a belem a végére.
Nagy szerelmem a bringázás, s az utóbbi években nagyon keveset hódolhattam neki. Bántam is, de igazából elfogadtam a helyzetet, s úgy gondoltam, hogy majd ha Szófia már valamivel nagyobb lesz, és nem szopizik, akkor elkezdem újra az edzéseket és esetleg a teljesítménytúrákon való résztvételt.

Múlt hét pénteken este, amikor a gyereknapi műsor után kutattam Mór honlapján, találtam rá a Móri Karika versenykiírására. Hosszú táv 110 km, akármennyire résztvevőkímélő is a terep, ez azért nem fog menni, rövid táv 60 km. Na, erre még van esélyem, gondoltam.
Megszerveztem az elmúlt hétre 3 olyan alkalmat, amikor Szófiát kedves ismerősök felügyelték, én pedig elmentem edzőkörökre, két 30-asra, aztán egy 50-esre, és bár ez nem dicsekednivaló felkészülés egy teljesítménytúrára, abban azért biztos voltam, hogy le tudom tekerni a távot, és még hogyha nem is leszek dobogós helyezett, azért szintidőn belül teljesítek majd.

Ma reggel aztán összeszedtünk magunkat, nekem jó sok víz, sisak, kesztyű, szemüveg, pumpa, pótbelső, és pár müzliszelet, Szófiának enni-innivaló, váltásruha, játékok. Fél órával az indítás előtt értünk Mórra, eddigre a résztvevők nagy része már túl volt a nevezésen. Nem volt túl nagy a tolongás; tavaly kb. 50-en indultak, szerintem az idén sem sokkal többen. Én is kapacitáltam a hét folyamán pár biciklis ismerősömet, de mindenkinek dolga volt :-(
Bár biztos voltam benne, hogy rendben lesz minden, izgultam azért kicsit. Hisz olyan régen voltam már ilyen rendezvényen!
Szófiával jó előre megbeszéltem, hogy nekem mi lesz a programom, és hogy ki fog vigyázni rá. Tegnap estére már kívülről fújta az adatokat, hogy a mama biciklizni megy, és hogy addig ő majd a Danival fog játszani Móron :-)
Kicsit mégis nehezen engedett el, a nevezőasztalhoz is úgy mentem, hogy a karomban tartottam, meg még utána is egy jó darabig. Amúgy külső szemlélő szerint jó erősen csimpaszkodhatott. Ezt onnan gondolom, hogy miközben a nevezést rendeztük, odajött az orvosi ügyeletes srác és megkérdezte, hogy hozza-e a versenyre autóval utánam a gyereket :-)

Itt a rajt előtti utolsó szopi közben készült rólunk egy kép:

9.45 Felsorakozva a rajtvonalnál, aztán indulás:

Mint írtam fentebb, nem voltam "túl felkészült", de magamban úgy gondoltam, hogy azért egy középmezőnyt sikerül majd tartanom.

Hát nem így volt :-(

Már az első 10 km-en úgy lemaradtam a többiektől, hogy alig voltak páran mögöttem.

Oké, oké, hogy teljesítménytekerés, de mégis. El voltam kenődve kicsit.

Aztán elkeztem átgondolni magamban, hogy miért is van ez így.

És a következőkkel magyaráztam a 'lassúságomat':

1/ Itt van még mindig az a + 8 kiló, amit cipelek magamon, és ez nyom azért valamit a latban (egyébként jó, hogy már csak 8, mert egy éve még 16 volt... jaj!)

2/ A bringám külsője abszolút terepre lett tervezve, jó vastag bordákkal, amik tapadnak az úthoz, hogy minél kevésbé lehessen megcsúszni vele. Ez azért jócskán lassítja aszfalton is a haladást. Ja, és nem is országúti, vékonykerekú bringám van, hanem mtb. Még ha aluvázas, akkor is, azért ez egy más kategória.

3/ Biztos számít az is, hogy már kb. két éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, sőt ha jól átgondolom, 4 óránál többet egyhuzamban nem aludtam azóta. Ti. már a várandósságnak kb. a felétől sokszor és sokat voltam fent éjszakánként (akárcsak minden más várandós).

4/ 20 hónapja szoptatok, ráadásul igény szerint, éjjel-nappal; azért ezt biztos nem sok versenyzőtársam mondhatja el magáról (a pasik főleg nem ;-)

5/ És hát ugye a 3 edzés, amit sikerült beszorítanom ebbe az egy hétbe, az nem túl sok...

Hát ennyi. Összeszedtem a miérteket és bánja fene, égő vagy nem, ez van. Végülis tényleg a táv teljesítése a lényeg. Meg hogy van végre lehetőségem újból bringázni egy kicsit. Ezeken és ilyesmiken morfondíroztam, miközben lassacskán fogytak a kilométerek. F.csurgóról ki sem érve találkoztam szembe a már visszafelé haladó élmezőnnyel, akik nyilván a 110-es távra neveztek egyébként.

Kincsesbányán volt az egyetlen ellenőrzőpont, és egyben firssítőállomás.

Már messziről látszódott az út közepén álló, piros-fehér-zöld zászlót lengető fiú, aki beterelte az érkezőket az árnyékba, az itatóhoz.

És csak amikor megálltam, esett le a tantusz, hogy nyilvánvalóan a Cortextől jöttek ki segédkezni az ellenőrzőpontra. Nagy meglepetés volt ez számomra, mert bár egyszer sem gondoltam végig, de valahogy úgy állt össze a fejemben a kép, hogy a résztvevők befizetik a nevezési díjaikat, és a verseny végeztével az összeg átvándorol a Cortex - Agysérültekért Alapítvány számlájára, aztán aviszonlátásra.

Az agysérültek pedig ott voltak szemtől szemben és sürögtek-forogtak az éppen beérkező versenyzők körül: kedvesen köszöntöttek, és nagyon nagy lelkesedéssel szolgáltak ki minket vízzel, töltötték újra a vizespoharakat, a kulacsokat, kínálták a müzliszleteket és pecsételtek a könyvecskéinkbe.

Már magában ez a személyes kapcsolat is elég meglepő és megható esemény volt számomra. Aztán amikor indulni készültem, még kedvesen jó tekerést kívántak. Megköszöntem, és amikor már lendültem fel a bringára, az egyik lány, aki akkor éppen a napernyő alatt üldögélt, utánam szólt még, hogy "Sok erőt!" Hát. Annyira sok szeretettel, őszinteséggel és mosollyal a hangjában mondta ezt, hogy teljesen szíven talált vele. Elkezdtek potyogni a könnyeim, és a következő 1-2 kilométert zokogva tettem meg. És valóban annyi erőt adott ezzel az egy mondatával ez a lány, hogy úgy éreztem, akár a Himalájára is fel tudnék most tekerni. Szóval jól kibőgtem magam, s közben folytattam a tekerést.

A visszaút további része elég nyugisan telt, már nem érdekelt, hogy ki van előttem és ki mögöttem.

Bodajkon meghallgattam a déli harangszót, aztán annyi esemény történt még, hogy sikerült belefutnom egy Zastava-találkozóba. Ezt akkor vettem észre, amikor már a negyedik Z. hajtott el mellettem. És még vagy húsz követte...

Előzetesen úgy számoltam, hogy kb. 3.5 óra alatt teljesítem majd a távot, és olyan negyed és fél kettő között fogok visszaérni Mórra. Végül aztán még 1 óra sem volt, amikor beértem a célba.

Az volt az egészben a poén, hogy előttem kb. fél perccel ért be a 110-es táv első három befutója.

A 60-asok nagyrésze már rég megérkezett és szétszóródott vagy hazament, úgyhogy megérkezett a három fiú, aztán rögtön utánuk én. Danika pedig odakiáltott nagy lelkesedéssel, hogy "Viki, a negyedik vagy!" Vicces volt nagyon, mondtam neki, hogy hát igen, ez most tényleg úgy néz ki, hogy negyedik vagyok, csakhogy ők hárman épp a 110-es szakaszról értek vissza (és ezért minden elismerésem) én pedig a 60-asról :-)

A biztonság kedvéért szóltam a beérkeztető asztalnál, hogy én a 60-as távról érkeztem. Viccelődtünk ezen még egy kicsit: mondta az ott ülő fiú, hogy gondolta, bár ki tudja, hiszen vannak még csodák, hátha beálltam szélárnyékba a 110-es élboly mögé és végigtekertem velük a távot :-)

Hát most nem, de talán majd egy-két év múlva arra is sor kerülhet...

És akkor jöjjenek a további fotók:

Befutó (előttem a 110-es dobogósok):

Szófia egyik kedvenc időtöltése mostanában: a szemüvegemet próbálgatja:

Az én kedvemért tartottunk még egy kis (egy óra) pihenőt a parkban:

...ami hát persze, hogy szopival kezdődött:

Cortexesek, már Móron:

Amíg ettem és regenerálódtam, Szófia és Icuék még parkoztak kicsit:

Igyenvíz és Cortexesek:

Köszönet a családnak (Csucsu, Icu, Danika) és a barátoknak (Edit és Rúfusz) Szófia szakszerű szórakoztatásáért; Orosz Zsoltnak, Gyengési Gábornak és Mórnak a szervezésért; a Cortexeseknek a lelkes segítségért; az égieknek a klassz időért;

Szófiának pedig azért, hogy elkísért, hogy szopival búcsúztatott és várt és hogy szurkolt nekem :-)

Mostanában sokat vendégeskedünk a Kovács dédiéknél

Én kis kertettemből a "Szél, szél, fújdogálja" Dédi ölében:

Dédi virágot kap:

Sanyi bátya ölében morcosan:

És kiszabadulva kevésbé morcosan:

Bett...

Van az a kis játék Ringatón, hogy

Hogyan beszélgetnek? vagy Mit mondanak a békáka vízparton?
Azt mondják, hogy:
-Mit varrrrrrrrsz?
-Papucsot-csot-csot-csot....
-Kinek-kinek-kinek-nek-nek-nek..?
- Egy gyönyörű, csillagszemű kislánynak-nak-nak-nak...
(én speckó neki ezt a verziót találtam ki, ezt a csillagszeműset)
stb.

Na, mi ugye mostanában sokat járunk ki a tóra, és mindig van szerencsénk meghallgatni, ahogyan a békák brekegnek a nádasban.
Szófia ezt úgy mondja, hogy Bettttt! vagy Beti! (vagyis brekk vagy breki).

Vasárnapi gyereknapi Ringatón történt, hogy ültünk a szőnyegen és a foglalkozásvezető megkérdezte, hogy "Mit mondanak a békák a víparton?"
Szófia pedig azonnal bátran bekiabálta, hogy Betttttt! és nagyon elégedetten és büszkén mosolygott hozzá :-) Én meg persze, jól megdícsérgettem, hogy milyen ügyes... :-)

Bébiőr

Na ez az, ami nekünk sose volt (és sose fordult meg a fejünkben, hogy kellene).
Hiszen nem kastélyban, vagy kúriában lakunk, hanem egy 85 m2-es házikóban. Ráadásul még csak nem is olyanban, ami egyetlen 85 méter hosszú és 1 méter széles folyosóból áll - mert akkor még azt mondanám, hogy O.K., talán ez már van akkora táv, hogy nem hallom meg a gyereket, ha felébred...
A másik meg, hogy mi a kezdetektől fogva egy szobában, és javarészt egy ágyban aludtunk Szófiával. Óóó, de jó is ez!!! Soha nem fogja megtudni, aki nem élte át!

Na de igazából azt akartam elmesélni, hogy hogyan működött annak idején az én beépített bébiőröm:
Szófia nem volt még két hónapos sem, amikor 4 nap 3 éjszakára beutaltak minket a megyei kórházba, mert volt egy kis epilepszia-szerű rohama (ami azóta sem) és kivizsgálták, és persze semmi rendellenességet nem találtak, minden rendben volt és van azóta is.
A lényeg, hogy mivel folytonos megfigyelés alatt állt, a nővérszobát körülvevő három üvegajtós babaszoba egyikében kapott egy ágyacskát. És mivel a nővérek csak a "betegeket" voltak hivatva monitorozni, a szülőket nem, ezért az anyukák az épület másik szárnyában kaptak éjszakára ágyat. Jaj!
Az épület úgy nézett ki, hogy belépve egy nagy aulába értünk. Jobbra volt egy csapóajtó, pár méter folyosó, aztán még egy csapóajtó, majd innen nyílt balra a nővérszoba, és abból az üvegfalú babaszobák. Ez eddig az aulától számítva ugye négy ajtó. Aulából balra megint csapóajtó folyosó, szobákkal, értelemszerűen szobaajtókkal, ez ugye plusz két ajtó. Összesen tehát hat ajtó választott el éjszakánként Szófiától, és hát hat ajtón át ember legyen a talpán, aki meghallja a babája felébredését.
Nagyon szépen kértem a nővéreket, ha Szófia ébred, ne hagyják sírni egy percig sem, bármikor, akárhányszor, jöjjenek és szóljanak és én megyek hozzá. Szerencsére nagyon együttműködőek voltak. Jöttek és szóltak - volna. Azonban egyszer sem volt olyan, hogy nekik kellett volna ébreszteniük. Az történt ugyanis, hogy egyszercsak felébredtem és már indultam is Szófiához, és a nővérekkel vagy az aulában, vagy a szülők szobáinak a folyosólyán, vagy még a saját hálószobámban, de már kifelé botorkálva futottam össze. És ők mindannyiszor csak annyit / olyasmit mondtak, hogy pont engem jöttek ébreszteni. Meg csodálkozó arcot vágtak, főleg a sokadik alkalom után.
És ez így ment a három éjszakán át, ahányszor csak Szófia felébredt.
Hát így működött az én veleszületett bébiőröm, az anyai ösztön...

Gyereknap

Tegnap reggel bebuszoztunk Mórra gyereknapozni kicsit.

Buszjárat miatt jó korán érkeztünk, a legkorábbi programig is volt még jó fél óránk, úgyogy -mivel itthon nem volt időnk reggelizni - berohantunk egy boltba kifliért meg kefírért, amit az egyik parki padon fogyaszottunk el. Tök jó volt!

(((És amit eddig csak másoknál olvastam: a cigányok viszonyulása a gyerekhordozáshoz: Szófia a boltban kendőben csücsült a hátamon. A pénztárban álltunk, amikor bekocogott a boltba az egyik helyi cigánycsalád egyik idősebb férfitagja (amúgy nem nagyon szeretem őket, mert ez egy eléggé balhés család). Belépett az ajtón, felénk nézett és széles vigyorral közeledett a pénztár felé. Azt hittem, hogy a mögöttünk álló rokonára mosolyog. Nem is értettem, de nem foglalkoztam vele különösebben. Aztán fizettünk, elpakoltam és indultunk kifelé. Ő pedig csak nézte Szófiát, valamit beszélgetett is neki, meg odaintett és változatlanul majd kiesett a saját száján... Úgy általában is meg szoktak nézni minket az emberek, és sok-sok mosolyt kapunk, de ez most olyan nagyon más volt.)))

Na, ennyi a kitérő. Parki reggeli után díszmadárkiállítást volt a program. Meghallgattuk a csiripelést, és belenéztünk minden madár etetőtálkájába, hogy megvizsgáljuk, mit esznek. A legtöbben kölest ettek, néhányan kaptak salátalevelet és almát is.

Ezután kimentünk a parkba, ahol még alig lézengtek az emberek. Odaballagtunk a pávák ketrecéhez. Szerencsénk volt, mert a hím éppen széttárta a tollait (ez nagyon ritkán fordul elő), azánt a gaz, felugrott a másik (a nőstény) hátára, aki szegény nem győzött menekülni, és akit ezért mi nagyon sajnáltunk.

Pávák után elmentünk az egy darab kirakodós sátorhoz, ahol Szófia megkapta a sorrendben harmadik csodaszép szélforgóját, meg egy kismalac hűtőmágnest, egyébként pedig mindent kedvére összetapogathatott.

Ezután jött a parki tó, ahol hemzsegtek az aranyhalak. Leültünk a kövekre és a halakat bambultuk, miközben a mögöttünk lévő pavilonban a színházasok (Szegedi Mini Színház) készültek a Mátyás király-történetek előadására.

Ezután elballagtunk a kastélyba Ringatóra, ami érdeklődés hiányában majdnem elmaradt és ezúttal (sajnos) nem Irma tartotta.

Ringató után megint a park felé vettük az irányt, ahol eddigre már hemzsegtek a gyerekek (és a szüleik) (ah, a későnkelő városi népek ;-), ez persze csak vicc volt, mert tudom, hogy a későn vagy korán kelésre angyarészt születni is kell). Nem győztem Szófia után szaladgálni, mert minden kisgyerekhez, vagy csapathoz odacsapódott, és ment, amerre vitte az útja.

Menet közben mégegyszer végigtapogahtatta a bazárosok játékait.

Kísérletet tettünk rá, hogy megnézzünk legalább egy darabot a színházi előadásból, de persze Szófia még pici Mátyás király, és a budai kutyavásár, meg a gyedi bíró történetekhez. Pedig nagyon jópofa volt az előadás, szépek voltak a díszletek és a jelmezek.

Úgyhogy végül megint a tónál kötöttünk ki, ahol összefutottunk Szófia Lili barátnőjével, akivel együtt odaadták a halaknak a maradék kifliket. (Én meg közben hallgathattam az előadás :-)

Szófia pont elfáradt eddigre, úgyhogy mi jöttünk is haza ebédelni, így nekünk ennyi volt az idei gyereknap.
Örültem, hogy volt lehetősége kedvére csatangolni és gyerektársaságban mozgolódni kicsit.

Cseresznyézés

Van az Icuéknak a pincénél egy ilyen legkorábban érő cseresznyéjük. Apró szemű, picit savanykás, de cseresznye, nem bóti!
Szerdán felkerekedtünk szedni abból, amit a madarak még meghagytak.
Szófia nagyon élvezte (mi is, persze), féltettem, de szerencsére elsőre megértette, hogy a magot kiköpjük (bár a magozásban még fejlesztenie kell magát :-). Persze, főleg az általunk kimagozott szemeket eszegette, de azért egyedül is igyekezett.
Tettünk neki fülbevalót, amivel alig bírtuk fényképezni, mert annyira rázta a fejét. Nyilván furcsa volt neki a himbilimbi. Le is szedte őket hamarosan, aztán meg próbálta visszatenni.
Itt egy kis videó:

Cseresznyeszüret

Múlt hétvégén horgászni voltunk itt a falusi tavaknál. Sajnos csak nagyon kevés kép készült :-(

Ha kevés a szép szó...

Sokat találkozunk mostanában Szófia egyik kis baránőjével, a nála három nappal fiatalabb Mentával.
Élektorból adódóan sokszor megy ilyenkor a veszekedés mindenféle játékon (azokon is amiből, kettő, három, négy van, tehát jutna mindnkinek...). Aztán valaki mindig enged - vagy kénytelen engedni, de igazi tettlegességre eddig nem került sor.
Eddig.
Pénteken a macskacirógatás volt a vita tárgya. Szófia cirógatta Francit, és Menta is odasorakozott és beszállt a cirógatásba. Szófia egy darabig mondogatta, hogy nem szeretné, hogy Menta is cirógasson, aztán amikor semmi foganatja nem volt a kérésének, akkor felállt, benyúlt hátulról két kézzel a nála legalább egy kilóval nehezebb Menta hóna alá, és nemes egyszerűséggel arréb rakta őt. Vicces volt nagyon. Csak a vége nem, ugyanis Menta elvesztette az egyensúlyát, és fejjel nekiesett a falnak. Volt nagy sírás-rívás, és onnantól kezdve ha Szófia félméteres körzetén belül került, azonnal visítani kezdett.
Egyrészt remélem, hogy jövő hétre már kiheveri a traumát.
Másrészt megint magamba kellett, hogy szálljak, ugyanis én is azt szoktam csinálni Szófiával, hogy ha nem hat a szép szó, és nagyon nem akarom, hogy folytasson valami tevékenységet, akkor arréb rakom őt.
Hát...

Nem szeretné

Mostanában (igazából már vagy egy hónapja akarok róla írni), sokszor - ha nem akar valamit - már nem csak rávágja, hogy "Nem!", hanem mondja, hogy nem szeretné.
A v1 az volt, hogy "Nesszejetné." A mostani, v2 pedig a "Nem szejetnéd."
Olyan édes, és ügyes. És tök bírom, hogy nem a sokak által használt "Nem akarom!" a szójárása, hanem ez a finomabb tiltakozó forma.
Elgondolkoztam rajta, amikor elkezdte használni, hogy igazából konkrétan soha nem tanítottam neki, hanem vszleg csak mondogattam, amikor egyértelmű volt, hogy valamit nem akar, hogy Látom, nem szeretnél / nem szeretnéd ezt vagy azt. Ő pedig jól eltanulta.

Mászás

Áááá, már megint izgulhatok az általam életveszélyesnek nyilvánított helyzetek miatt:
Tegnap reggeli után mondom Szófiának, hogy nagyon fáj a lábam. Erre berohan a szobába. Elpakolok az asztalról és megyek utána, egyébként is, meg a csönd is túl nagy. És ezt látom:

!!!!

Ugyanis egyrészt, ha "úgy" fáj valamim, akkor be szoktam kenni ilyen-olyan krémmel, kristályolajjal, ilyesmivel. Másrészt, ha nekem fáj valamim, akkor Szófiának is fáj. És most, hogy ennyire fájt a lábunk, neki meg épp a Bepanthen volt kéznél, hát azt kente magára. De ez nem is lenne gond. Viszont az asztalon ücsörgés egy kicsit idegborzoló.

Mostanában megint mászik mindnehová.

Egyrészt tök ügyesen mászik, sokat voltunk játszótéren, mászókán, és az ügyesedés jó.

Másrészt, mivel még nem esett le sehonnan, nagyon nagy az önbizalma mászás-téren: mászik, asztalokra, kerítésre, fára, polcra, minden mászhatóra. Én meg folyton a nyomában vagyok, mert akármilyen ügyes is, azért csak félek tőle, hogy megbillen és lepotyog. Igyekszem persze nem beavatkozni, és inkább csendben, lélegzetvisszafojtva figyelem, minthogy "Vigyázz, mert leesel!" jóslatokkal riogassam őt, de nem könnyű, na!

(Mondjuk nemtom, mit csodálkozom: Zolika unokaöcsémmel pont tegnapelőtt tárgyaltuk ki, hogy mi is milyen nagy mászásmániások voltunk annak idején: 3 m-es korlát, ablakpárkány, ilyesmi hasból ment, és soha nem estünk le sehonnan. Dehát az ember azér' csak félti a saját kölkét.)